Ez nem lesz sem egy vidám sem egy motiváló bejegyzés. Vagy hát majd kiderül, hogy milyen lesz a végére.

Tudjátok, pontosabban néhány nagyon nagyon ősrégi olvasóm tudhatja, mekkora traumát váltott ki bennem egyik nagypapám elvesztése. Nem szeretnék nagyon belemerülni a témába, sem feltépni a régi sebeket, viszont az újaknak is szeretnék tisztázni valamit. Papám rákos lett, és mindezt az egész család elől titkolta. Hogyan? Ameddig ereje engedte, minden nap jött hozzánk, hozott csokit és pudingot (amit soha nem ettem meg, pedig most bármit megadnék csak egy falatért), és eszünkbe sem jutott volna, hogy akár baj is lehet. Akkoriban éltem egy lóneveldés korszakom, 14 éves voltam, 9.es. Azt hittem az életem szuper, új suli új város, vannak barátaim, új osztály, új kalandok, vége az évnek kezdődik a nyár, aztán évzáró után anya a kocsiban várt és kaptam a hírt.

Nem sírtam. Egyszerűen nem tudtam. Akkor ott össze tört bennem valami, és néha a mai napig bele találok lépni egy szilánkba. Undorító, de mégis ebből az esetből tanultam a legtöbbet egész eddigi életem során. Pedig rengeteg minden történt velem, sok mindenkit elvesztettem, volt egy szörnyű kapcsolatom, beteg voltam, mégis, valamiér ez volt az, ami teljesen megváltoztatta az élethez való hozzáállásom.

Ma ha meglátom, hogy egy gyerek „ignorálja” a nagyszüleit, képes vagyok rászólni. Pontosabban ha ismerem, és viszonylag jóban vagyunk. Nem tudom elviselni, vagyis nem tudnám elviselni annak a gondolatát, hogy mi történne ha valami baj lenne a nagyszülővel, és szegény gyerekben ugyanaz maradna meg mint bennem. Azóta amennyi időt csak tudok a mamámnál töltök, olyan ajándékokkal lepem meg, amik emlékek és szeretném hogy tudja, hogy akkor is ott vagyunk neki, mikor én Budapesten vagyok, más dolgozik, és még sorolhatnám.

Van egy barátnőm. Csodálatos, egészségügyben dolgozik, 24 éves, és az életét arra tette fel, hogy másokon segítsen. Vannak álmai, tervei, céljai, csinos, okos, művelt. És elvesztette az édesapját.

Az apukája fiatalabb volt, mint az én apukám, nem dohányzott, nem ivott, és mégis. Valamiért úgy érzem, hogy ez a „rák” nevű fene szereti elvinni azokat az embereket, akik aztán kurvára nem akarták elkapni ezt. Akik példa értékűen élték az életüket, akik másokon segítettek, akik soha semmilyen ártalmas függőségtől nem szenvedtek. És mégis, azokat a csöves alkoholista barmokat, akik meg akarnak d*gni téged a nyílt utcán valamiért életben hagyja, elkerüli. Soha nem fogom megérteni.

Nem azt mondom, hogy inkább másnak kéne meghalnia, és nem annak aki már meghalt. Inkább azt, hogy nem értem a „működését”, hogy maga az élet miért vesz el olyanokat, akiket szeretnek, akik érnek is valamit, akik szolgálják a közjót, akik jobbá teszik a kis településeket és országunkat, és miért hagyja meg azokat, akik lopnak, ölnek, vagy csak lecsúszott drogosok akik a f*szukat verik a trolimegállóban?

Visszatérve barátnőmre. Talán 9 hónapja tartott ez a mizéria. Pontosabban, akkor kezdődött. Édesanyjával mindent megtettek, drága gyógyszerek, otthon steril szoba, mindenféle kezelés, szállítgatás. És a legfontosabb, a remény. Akárhányszor felmerült köztünk ez a téma, mindig annyit mondott, hogy ő reménykedik. Mert ő érzi, hogy van értelme. Mert van egy felépülési hullám. Aztán egy vérmérgezés, és 180 fokos fordulatot vett a történet. Az egészségből menthetetlen betegség, a reményből kétségbeesés és a szeretetből félelem lett. És az, amitől a legjobban féltek, beigazolódott.

Jövő héten kerül sor a temetésre. Az elmúlt napokban, ahányszor barátommal erről beszélgettünk mindig elfogott egy furcsa érzés. Egy gondolatmenet.

Itt vagyok, 19 éves, és jobban érdekel, hogy ki mit mondott a másik háta mögött, ki kinek az exével kavar, milyen dolgot vegyek a nyári pénzemből, és még sorolhatnám. Holott, bele sem gondolok, hogy lehet most találkozok utoljára egyik számomra fontos emberrel, családtagommal, barátommal. Sokszor felmerül a fejemben, hogy vajon milyen érzések lennének bennem, ha mondjuk másnak már nem találkozhatnék anyával vagy apával? Vajon mindent úgy tettem, hogy ne érezzem majd hibásnak magam? Vajon tiszta lenne a lelkiismeretem? Vajon nem marcangolna fel az öntudat, hogy néha hogyan beszéltem velük? Vagy mégis? Vagy, hogy mindig írtam mikor éjjel hazaértem egy buliból, hogy „hé, élek, minden rendben van, jóéjt”?

Ideje lenne mindenkinek kicsit elgondolkozni és magába szállnia. Szerintem. De vehetitek leb*szásnak is, tökre nem érdekel, hogy ezen ki sértődik meg és ki nem. Ismerem a korosztályom, tudom, hogy 99%-ban az előbb felsoroltak fordulnak meg egy fiatal fejében. Fel kell fognunk, hogy az élet egy kurva kaland, ami teljesen rajtunk múlik, hogy milyen lesz. Lényegében (én ebben hiszek) a mentalitásunkon múlik minden, vagyis ha negatív dolgokkal vesszük körbe magunkat, elképzelhető, hogy mi is belecsöppenünk valami negatív örvénybe, aztán ember a talpán, aki kiszáll ebből.

Fontos, hogy olyan emberekkel vegyük körbe magunkat, akiket tényleg szeretünk. Akikre szükségünk van. Lehet ez a szükség olyan, hogy xy mindig mutat egy mémet, amitől olyan jót nevetsz, hogy ideig el is felejted, hogy milyen problémáid vannak. Ezeket az embereket pedig úgy kell megbecsülni, ahogy csak tudjuk! Soha nem lehet tudni, hogy milyen baleset történik, főleg ebben a világban, ahol az emberek ész nélkül kapnak jogosítványt, vagy had ne soroljam mit tesznek még meg. (Épp ma hallottam ahogy egy 17 éves MENŐFIÚ mesélte a többieknek, hogy amúgy ő semmit nem tudott kresszből és úgy ment át, hogy mindig a leghosszabb választ választotta. Könyörgöm, és ilyen full sötét tudattalan idióták mennek majd vezetni.)

Kérlek titeket, gondolkozzatok el ezen. Nem nevelési céllal sem agymosási céllal nem készült ez a bejegyzés, egyszerűen csak nekem is ülepíteni kell magamban a dolgokat, és ahogy már megszokhattátok, szeretek minden faszságot kiírni ide.

Köszönöm, hogy Ti is vagytok nekem.