„BGE hallgató vagyok, kiskoromban FBI ügynök akartam lenni, van egy barátom 2017 óta, imádom és ő is engem.” Bárcsak igaz lenne.

Ez egy nem tervezett bejegyzés. Annyi tervem volt mára, kódolni akartam, csinosítgatni, elmenni moziba megnézni az új Bosszúállók filmet, aztán minden megváltozott. Ez egy amolyan hogyan essen szét az életed 2 perc alatt bejegyzés lesz.

2017 tavaszán megismerkedtem T-vel. Valószínűleg néhány előző bejegyzésben nem így jeleztem, de igazából csak az „Ő” helyett kell valami, szóval T lesz most. Az első percben éreztem azt a bizonyos szikrát kettőnk közt, összetalálkozott a tekintetünk, mintha az ég is úgy akarta volna, hogy útjaink valahogy keresztezzék egymást. Kis idő múlva elkezdtünk találkozni, egyre többször, végül „hivatalosan” is összejöttünk.

Azóta eltelt lassan két év. Rengeteg olyan emlékem van, ami vele kapcsolatos, hozzá köthető. Rengeteg utazás, koncertélmény, túrázás, nyaralás, mozi, filmnézés, lelkizés, összebújós-esős-filmnézős este, kerti sütögetés, meglepetésbulik, apró ajándékok… Az T mindennek véget vetett egy apró hiba miatt.

Nem szeretnék belemenni a részletekbe, és nem is állítom azt, hogy ő a hibás. Egyszerűen csak arról van szó, hogy T túlgondolt egy olyan dolgot, amit ő is csinált velem, és azt mondta ő ezt már nem bírja tovább, és szakít. De legyünk barátok. Nyilván.

Sok minden volt, ami nem tetszett neki. Nem tetszett neki, hogy Pesten tanulok, és a hét nagy részét ott töltöm. Sajnos nem értette meg, és soha nem is fogja megérteni milyen az, amikor magadnak kell megteremtened és elérned mindent, mert amíg ő a kezébe kapta a vállalkozás kulcsait, addig nekem meg kell alkotnom a sajátom. Lényegében. Ő ide van kötve, ide köti a család, a munka. Visszatartott. Soha nem volt tervben, hogy külföldre menjek, esetleg az ország másik felébe, de nem is akartam itt maradni ebben a kisvárosban, márcsak az anyagi dolgok miatt sem. De ő ezt sem akarta vállalni. Azt sem tetszik neki, hogy elnyertem az erasmus ösztöndíjat, és néhány hónapot külföldön fogok tölteni. Az sem tetszik neki, hogy vannak barátaim, van életem Pesten is, és nem csak suliba és munkába megyek.

Részegen az ember csinál hülyeségeket. Ne gondoljatok arra, hogy megcsaltam, mert bár lett volna rá alkalmam, még a gondolat sem fordult meg soha a fejemben. Egyszerűen ha valaki úgy közeledett hozzám közöltem vele, hogy bocs foglalt vagyok, és elvált, hogy a srác elfogadta-e vagy nem. Soha senkire nem néztem úgy, mint potenciális B tervre, és ő valamiért mégis azt gondolja, hogy azóta csalom őt, amióta Pestre kerültem. Aminek semmi valóságalapja nincs, ugyanis ő az egyetlen, aki szinte percre pontosan tudta mikor hol vagyok. Hiszen egész nap beszélgettünk.

Múlthét pénteken történt egy incidens, aztán a Húsvét hétvége csodálatos sírás-kiakadás kettősben telt, hétfőn a csúcspont a kiakadás, megalázás és nyálfröcsögés. Részéről persze. Hétfőn utaztam vissza Pestre, és akkor írtam neki, hogy vagy normálisan, kulturáltan beszélgessen velem, vagy sehogy. A sehogynál maradtunk.

Kedden éjjel 11 körül, mikor hazaértem munkából írtam neki. Leírtam, hogy sajnálom, és nem szeretném ha ez a semmi lenne kettőnk közt. Úgy éreztem megbeszéltük. Az elmúlt napok úgy teltek, hogy terveztük a hétvégét, minden este úgy köszönt el tőlem, hogy aludj jól, jóéjt, szeretlek. Ma mikor leszálltam vonatról is megbeszéltük, hogy nálunk alszik.

Aztán átjött, és összvissz annyit mondott, hogy „szia, úgy döntöttem nem bízok bennem, szakítok”. Egy mondatot nem tudtam végig mondani, támadott, minden szavam kiforgatta, mindent félre értett, és csak nagyobb problémát csinált az amúgy jelentéktelen üzenetből. Amire, magam ismétlem, részéről is volt példa. Csak nekem volt annyi gerincem, hogy többre értékeltem a kapcsolatunkat, mint holmi érdemtelen vitát.

Nem tudtam mit mondani, az elején komolyan sem vettem. Csak néztem rá. Vártam, hogy mosolyog vagy valami, és mondja hogy „túlléptem rajta”. De nem így lett. Elkapott az agyfasz, mondtam neki, hogy nem, nem leszünk barátok és takarodjon haza.

Én tiszta szívemből szerettem őt, áldozatot hoztam érte, mindent megtettem, amivel a kedvében járhattam. Amikor csak tudtam megleptem, de soha nem vártam ezért viszonzást. Szerettem, és csak annyit akartam mindig is, hogy boldog legyen velem. Legalább annyira, amennyire én boldog vagyok vele. Mégis, akárhányszor kimentünk iszogatni, olyan stílusban beszélt velem, mintha egy szaros wcpapír lennék, megalázott mások előtt, kiabált velem, olyan dolgokon, hogy pl miért akarok bemenni az épületbe (???). Elviseltem, gondoltam részeg, és tudtam hogy józanul nem ilyen. Mindig bocsánatot kért, és továbbléptünk.

Egy hónapja a képbe jött egy csaj, aki elvileg legjobb barátja, bár én a két év alatt nem hallottam még a nevét sem. Amikor nem voltam itthon, nem értem rá, elmentek együtt bálba. Kiakadhattam volna, lehettem volna féltékeny, de előbb megkérdeztem, hogy ki ez egyáltalán. Ő elmondta, hogy egy régi barát, én elhittem, elfogadtam és annyiban hagytam a dolgot.

Ő nem tudja elfogadni, hogy nekem kellenek barátok. Hogy milyen nehéz ha be vagy dobva egy csomó ismeretlen ember közé, kénytelen vagy barátságokat kötni, ne maradj egyedül. Neki ez nem tetszett. Azt akarta, hogy csak közös barátaink legyenek, olyanok, akiket ő is ismer és akikkel tud találkozni. Bár mivel a többség nem onnét valósi ahonnét mi, ez elég nehéz lett volna.

Nem fogadta el a dolgokat, és ahelyett, hogy egy kicsit a saját önbecsülése ellen ment volna, kidobott. Mint valami szakadt rongyot. És még írogat, hogy köszönjem magamnak, én vagyok a hibás, és ő szeret és fontos vagyok neki. Ha egy percig is fontos lettem volna neki, vagy a kapcsolatunk, nem mesélné be magának a faszágokat, nem inná le magát a sárga földig, hogy megalázzon, hanem gondolkozott volna, és nem dobott volna el. Ha valami vagy valaki fontos neked, és történik valami ami neked nem tetszik, nem dobod el. Különben soha nem is volt fontos neked.

Nem tudom mi lesz így, ez a két év életem talán legfontosabb két éve volt, hihetetlenül boldog voltam, és most valamiért úgy érzem, mintha a föld kettészakadt volna a talapam alatt, és én csak lógnék. A nagy semmibe. Körbe nézek a szobámban, rengeteg közös emlék, fénykép, ruha, ajándék, plüss. Most pedig meglesz szeptember óta az első olyan nap, hogy itthon vagyok, és nem töltjük együtt az estét. Pedig délután egy órakor még úgy volt, hogy igen.:)

Remélem hamarosan összeszedem magam, és megértem, hogy mi is volt a valódi oka. Mert ez nem az. Ez olyan, mintha azért szakítanál valakivel, mert rossz napja volt és csúnyát mondott neked. Szeretném megérteni, mi történt, mert ezt a „kamu” indokot nem fogadom el. Ennyivel tartozik nekem, ennyivel tartozik a kapcsolatunknak.