Így pár nappal karácsony előtt már teljes nyugodtsággal mondom azt, hogy kész vagyok. Mindennel elkészültem, mindenkinek beszereztem az ajándékot, lelkileg is úgy-ahogy rendben vagyok, szóval tárt karokkal várom az ünnepet. Mégis, egy aprócska kétely van bennem, amivel igazából nem is tudok mit kezdeni, egyszerűen csak utálom a tenyérbemászó embereket. És sajnos elég sok jutott mostanság.

Kezdem megérezni ezt az egyetemi életet, ugyanis az egyik vizsgámon derekasan elbuktam, így januárban mehetek ismét, hogy bizonyítsak. Plusz, egy olyan tárgyról van szó, amit talán a legjobban lesz*rtak a tanárok is, hol elmaradt az előadás, hol gyakorlaton nem volt tanár, ha volt, akkor is inkább had ne mondjam minden színvonalon ment az oktatás. Erre számon kérnek egy olyan tesztet, amihez semmit nem adtak hozzá, és az, amit eljuttattak nekünk, semmire nem elé. Mindegy. Szóval januárban megyek pótolni.

Régi-régi olvasóim tudhatják, mekkora zűrök voltak nálunk gimiben, legalábbis a baráti körünkön belül. Mikor megvolt a bankett, négyen voltunk, mind a négyen más irányba mentünk, de mégis lakótársammal együtt tartottunk, és össze költöztünk. Így 4 együtt töltött hónap után kicsit kezdett érződni a plusz felelősség, ami az önálló élettel jár, és ez meglátszott rajtunk.

Háttérinfó: születésnapom előtt nagyon durván össze vesztem egyik talán legjobb barátnőmmel, és most jutottunk el arra a pontra, hogy újra találkozzunk. Mi tényleg barátok voltunk, 9. első napján egymásra találtunk, és egészen a születésnapomig (amiben persze részben neki is igaza volt) minden rendben ment. Aztán jött egy óriási balhé, de soha egy rossz szót sem mondtam rá a háta mögött, és igazából meg sem beszéltük a történteket, én csak annyit éreztem, hogy az életemből hiányolom őt, és igazából már nem is fáj, ami történt. És lényegében ő is így van vele.

Lakótársamnak is volt egy nagy balhéja, pontosabban egy olyan lánnyal, akivel ő is már 9.-től fogva jóba volt. Csak a két történet teljesen más. Náluk teljesen rendszeres volt egy-két vita a héten, egymás kibeszélése, tipikusan tini lányok módjára viselkedtek egymással, és sokszor egy nagyon apró dolog miatt mondták el egymást minden kurvának. Lényegében. Aztán az említett lány megkereste lakótársam, hogy ő nagyon sajnálja, és szeretné megbeszélni a dolgokat. Persze bocsánatot kért, úgy, ahogy eddig mindig, és „el is felejtették” a történteket.

Valamelyik nap átjött hozzánk, egy kicsit beszélgeti-iszogatni, aminek persze az lett a vége, hogy nekiálltunk sztorizgatni. Amivel semmi baj nem lett volna, de én valahogy nem tudom tolerálni azt a stílust, amit ő képvisel. Ezt a „nálam mindenki szarabb” felfogást, hogy csak neki lehet igaza, ő tudja a legjobb megoldást, ő a legszebb, „ő kavart jobb pasikkal (????)”, stb. Szóval ja, gondolom átjött milyen is a lány személyisége. És most ez a fertő belepofátlankodott az életünkbe, ami már kezdett tényleg talpra állni, és így is ezernyi gondunk volt, erre rátesz egy lapáttal. Hiába 20 éves, még mindig ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, mint 10.-ben, még mindig fiúról fiúra jár, és sorolhatnám. És szerinte ez menő, szerinte nekem szakítani kéne a barátommal, mert jobb előbb, mint később, könyörgöm ekkora pofátlan p*csát.

Szóval most ő az új kis gonosztevő a mindennapjaimban, és bár nem voltam rosszindulatú vele, mert nekünk személyes konfliktusunk nem volt, azért véleményem még lehet. Soha nem voltunk legjobb barátok, és soha nem is vágytam arra, hogy egy ilyen ember jellemezzen engem, de úgy, hogy az ő „legjobb barátnője” a lakótársam, kicsit elkerülhetetlen a találkozás.

Kedvencem a „milyen érzés a legjobb barátnőmmel lakni?” kérdése volt, amire igazából nem tudtam mit mondani, ugyanis annyira bunkó, tapintatlan és nyalizós, hogy igazából csak annyit mondtam, hogy kifejezetten jó, és hagytam is. Ilyen emberek megszólalásaira nem tudok reagálni, és nem is értem, hogyan tud egy ilyen kegyetlenül buta ember egyetemre járni. Mondjuk egy elég habi szakra jár, amit talán a 15 éves unokatesóm is el tudna végezni, mert lényegi tanulnivalója nincs, és talán lesz belőle újságíró, vagy valami hasonló. Amivel persze megint ő lesz a legmenőbb.

Mindenezek ellenére, öröm volt haza jönni, és annyi minden történt velem az elmúlt két hétben, hogy még mindig tudok mit mesélni a családomnak, barátomnak. Mai nap is megyünk egy duplarandira, ahol a barátom egyik legjobb barátjával, és az ő barátnőjével beszéljük meg a közös nyaralást, remélhetőleg Horvátországba, valamikor a nyár közepén.

A nap kérdése pedig, hogy miért vagyok szerencsétlen? Például megvettem közel 50.000 forintért a két jegyet a Twentyone pilots bécsi koncertjére, erre nemrég tudtam meg, hogy amúgy szigetre is jönnek. Jó, nyilván többet ér ez arénás, 2 órás koncert, mint egy 45 perces (?) fesztiválos fellépés, de azért na. Mindegyikre elmegyek. :D A biztonság kedvéért.

Mindenesetre szeretnék elnézést kérni, ha a fenti, hosszabb kiborulásom során nem éppen a szeretet ünnepéhez köthető szavakat használtam, de hol máshol boruljak ki, ha nem itt?