Nos, mai nap megkezdtem antimunkanélküli pályafutásom. Barátnőm tanácsára több diákmunkával kapcsolatos oldalt is meglátogattam, és ha úgy alakul, ahogy szeretném, hogy alakuljon, nagyon szívesen írok erről egy kicsit bővebb bejegyzést is.:) Csak legyen munkám!:)

A héten sajnos betegen fekszem itthon, vagy ha nem, akkor a kötelező óráimat látogatom. Amúgy nagyon komoly, gyakorlatról 2 alkalommal lehet hiányozni, tesiről pedig szinte semmit, mert 10 alkalmon kell részt venni, és egész félévben van 10. Mondjuk gyakorlatokról nem szoktam hiányozni, ugyanis ha kihagyok egy közgáz vagy számvitel órát, annak meglátszik a nyoma, vállgazd pedig annyira értelmetlen, hogy előadásra már szeptember óta nem járok be, gyakorlatra pedig úgy október vége óta. Mert értelmetlen. Na mindegy.

Szóval 40 fokos lázzal keltem hétfő reggel, és olyan szinten fájt a fejem, a torkom, az ízületeim, és igazából mindenem, hogy kénytelen voltam kihagyni az első órát, és visszafeküdni. Szinte a semmiből csapott le rám ez a halálrosszullét, ugyanis vasárnap még szinte semmi bajom nem volt, és nem is értem, hogy egy éjszaka alatt mi változott. Hétfőn gyakorlat után elmentem gyógyszertárba, ahol egy kis kiszerelésű neocitrant és egy doboz lázcsillapítót vettem, és közel 4000-ret fizettem, ami szerintem elég sok. Nagyon sok. Ezen kívül vettem még csipkebogyó teát, így ezeket ötvözve próbálom kikúrálni magam. Ugyanis szerdán lesz tesim, és muszáj elmennem, mert jövő hét szerdán megyek dolgozni, és akkor máris nincs meg a 10 alkalom a félévben.

Emellett kicsit elgondolkoztam egy-két dolgon. Közgáz gyakorlaton szinte szárnyaltam, mindegyik feladattal végeztem, megcsináltam, és hibátlanul. Jó mondjuk, nem a legnehezebb feladatokról van szó, de azért jó érzés, hogy én meg tudtam csinálni, míg mások szinte elvéreztek rajta.

Amúgy nem tudom ti mennyire veszitek magatokra, de nekem kicsit rosszul esik az, amikor én szeretném, én küzdök, és mégis más kapja meg a dolgokat, a lehetőségeket. Persze ez teljesen a véletlen műve, de nem lehet, hogy ezt a sors akarja így, és csak engem bosszul meg, amiért néha bunkó gondolataim vannak másokkal szemben? Na mindegy, szóval lett bennem egy kis kétely, próbálom legyőzni, ahogyan a betegségem is, viszont nem tudom, melyiket nehezebb.

Annyira utálom magamban, hogy ilyen apró dolgokon fel tudom magam húzni, és rosszul esik nekem mások sikerélménye. Igazából nem is az esik rosszul, hogy ő kap meg egy lehetőséget, mert tényleg megérdemli, és tudom, hogy teljes erőbedobással fogja végezni, hanem az, hogy én is megtettem minden tőlem telhetőt, és nagyon akartam, és lehet, hogy ő nem tett meg minden tőle telhetőt. Értitek mire gondolok, ugye? Ez a „én akarom, te is, én kicsit jobban, de a sors téged választ” dilemma. Mindenesetre támogatom, segítek neki, ha úgy alakul, és talán ezáltal lenyomom a bennem lévő féltékenységet (?).

Úgy néz ki, lehetőségem lesz megint elutazni Krakkóba, istenem, de várom már, hogy kiderüljön tudok-e menni. Egy adventi út lesz, és igazából nem rajtam múlik, ugyanis én már most szállnék fel buszra, hogy ott legyek, és ott maradjak életem végéig. Remélem egyik legjobb barátnőm is el tud velem jönni (és higgyétek el, tényleg legjobb). Ígérem, mindenről részletesen be fogok számolni, de most annyi minden kavarog a fejemben, hogy muszáj kicsit rendbe szedni a gondolataim.