Most hágott a tetőfokára az, hogy nem tudom mi történik körülöttem, hogy nem tudom értelmezni az eseményeket, és már idióta magyarázatokat találok ki olyan dolgokra, amik lehet, hogy végtelen egyszerűek. Kezd egyre bonyolultabb lenni minden, sűrűbbek a programok, és már kezdem úgy érezni, hogy egyedül kevés vagyok ehhez.

Túl vagyok életem első ZH-ján, ami amúgy egész jól sikerült, csak a nagy izgalmak között elfelejtettem megcsinálni egy feladatot, bár nem hiszem, hogy sok múlna egy fkeres függvényen. Ezentúl jövő héten lesz még 2 ZH-m, mondjuk az egyikről nem tudni semmit, még időpontot sem, de elvégre még ráér, nem? Tanulást tekintve igazából ennyi lenne a nagy sztori, szépen lassan haladok akadályról akadályra, és remélem sikerül mindegyiket legyűrni.

Nem tudom mennyit meséltem arról, hogy mégis kik vesznek körül engem az egyetemen. Van egy kis csapatunk, akikkel hetente találkozunk, valamint két mentorunk is, akik segítik az életünket. Kicsit félve írok erről, bár tudom, hogy soha senki nem tudja meg, hogy ez kijött belőlem, és soha senki nem talál rá erre (legalábbis azok tuti nem, akikről szó van). Ezzel nyugtatom magam.

Mint tudjátok, 2017 tavasza óta van barátom. Van. Az elmúlt közel 2 hónapos budapesti életem alatt egyszer sem kerültem ellentmondásos helyzetbe, és ez leginkább annak tudható be, hogy akárhányszor voltam inni, mindig tudtam hol a határ, és mi fér bele az értékrendembe. Próbálok olyan fiúkat gyűjteni magam köré, akik nem egy éjszakás kalandként tekintenek rám, hanem valakire, akit érdemes megismerni, és jóba lenni vele. Baráti szinten persze.

Nem vagyok képes arra, hogy valaki szemébe mondjam, hogy bazdki, hagy már, van barátom. Nem akarom azt hinni, hogy minden olyan fiú, aki érdeklődik felőlem csak össze akar szedni, elvégre én sem azért beszélgetek mondjuk az egyik csapattársammal, mert össze akarok vele jönni. Ezt a lehetőséget megadom mindenkinek. Eddig még nem került sor arra, hogy bármi félreérthető üzenet vagy megjegyzés hagyja el a másik száját. Eddig.

Történetesen az egyik mentorom az, akit nem tudok hova tenni. Nem tudom, hogy rajtam kívül beszélget-e másokkal is privátban (nem csak a csoportchat-ben), ahogyan azt sem, hogy miért keresi folyton a társaságom. Múltkor elmentünk inni, egyik csajszival ketten ültünk egy asztalnál, aztán (az egyszerűség kedvéért legyen R) odajött, hogy „látott minket, gondolta leül hozzánk kicsit beszélgetni”. Jó persze, biztosan örült, hogy na itt van valaki a csapatomból, megkérdezem miújság. De mindig? Máshoz miért nem megy oda?

Nagyon kevesen tudják, de pasik terén nekem mindössze néhány gyengém van, amivel az elején meg lehet fogni. Ilyen a jó vádli (nem szeretem a vézna fiúkat), a hang (ahogyan a vékony hangú fiúkat sem), valamint a megjelenés. Anno ezek voltak azok a tényezők, amik a jelenlegi barátomnál is elindították az eseményeket. A megjelenéshez tartozik még az, hogy oda és vissza vagyok, ha valaki csiniben van. Öltöny, zakó, ing, legyen akár fekete akár sötétkét, csak legyen igényes. Nagyon kiráz a hideg, ha meglátok egy igényesen felöltözött fiúkát, mert az annyira hogyismondjam, tekintélyparancsoló.

Szóval múltkor épp ez történt, amikor csapattal kint beszélgettünk, R. megjelent és én már csak azon tudtam gondolkozni, hogy vajon más is azon gondolkozik, hogy milyen kurva elegáns és jó ez a sötétkék szerelés? Hogy vajon mások foglalkoznak ezzel, ha elmennek valami alkalmi eseményre? Másik megnézik azokat, akik 10/10? Teljesen elkalandoztam, és már azt sem tudom, hogy a többiek miről beszélgettek, én elvoltam a saját magam kis világában.

R.-ről annyit, hogy 3 évvel idősebb nálam, de 2 évvel van felettem (mivel ugye elvileg nekem még most kéne csak végzősnek lennem gimiben). Kedves, érdeklődik mindegyik csapattársam felől, rengeteget találkozik velünk, szakít ránk időt munka közben, szóval tényleg odateszi magát, ha a csapatáról van szó. Egyik buli alkalmával elmesélte (nem csak én ültem ott), hogy ő amúgy nem mer lányok felé közeledni, mert volt egy hosszú kapcsolata, pofára esett és ez úgymond rajta hagyta a bélyeget. Elmondta, hogy ő nem akar egyéjszakás kalandokat, mert undorítónak tartja, és kihasználni sem akar mást, mert már tudja milyen, ha kihasználják az embert. És hiába, ritkaságszámban megy manapság az ilyen fiú. (Mondjuk nekem is ilyen a barátom.)

Múltkor vidéken voltam, és barátnőmmel elmentünk inni. Aztán R. rám írt, hogy elmaradtam egy űrlap kitöltésével, jó lenne, ha pótolnám. Az üzeneten keresztül is éreztem, hogy nem nyaggat, hogy nem bunkó, csak megkér. Aztán annyira belemerültünk barátnőmmel a sztorikba, hogy párszavas válaszokat tudtam csak magamból kierőszakolni, hogy „oké mindjárt küldöm”. Erre a válasz az volt, hogy valami baj van? Biztos, hogy nincs? Aztán megkérdezte mindkét mentorunk, hogy mi a véleményünk róluk, a velünk közös munkájukról, hogyan érezzük magunkat a csapatban. Amolyan személyes véleményre vártak, de nekem ez is elmaradt R.-t illetően. Nem volt se időm, se kedvem ezzel foglalkozni akkor. Végülis (nem tudom hány sör után), de leírtam egy 8 sorban minimum, hogy nagyon bírom, tetszik, ahogyan irányítja a kis csapatunkat, csak néha kurvára összezavar a félre(nem)érthető megjegyzéseivel, hogy mindig keres engem, és nem tudom hova tenni ezeket a dolgokat. Erre a válasz az volt, hogy jó, akkor üljünk le, beszéljük meg kettesben. Ekkor hirtelen nem is tudtam mit csináljak, sírjak vagy nevessek, ez most randira hívás, vagy csak meg akarja hallgatni, hogy mégis mi a fasz bajom van nekem éjjel fél 12-kor.

Sokat gondolkoztam ezeken a dolgokon, és sok a talán, de remélem, hogy csak én magyaráztam túl ezt az egészet. Tényleg egy csodálatos fiú, és nagyon örülök, hogy megismerhettem, DE. Nekem barátom van, és senkiért a világon nem lennék képes megcsalni őt, hiszen szeretem. R.-t is szeretem, de úgy, mint egy kis kacsamama, aki egyengeti a kis kacsát útját, odafigyel rájuk, segít nekik. Van különbség.

Hozzáteszem, akárhányszor mentünk el közös találkozóra, buliba, soha nem öltöztem ki, soha nem akartam úgy kinézni, hogy valaki a megjelenésem miatt akarjon beszélgetni velem. A partiruhám általában egy farmer és egy hosszú ujjú felső, smink meg a szokásos mellett tusvonal és rúzs. Más lányokkal ellentétben soha nem viseltem ezt az átlátszó anyagú, amúgy fekete felsőt, ami mindent mutat, valamint nem kentem a fejemre 10 kg sminket, és még a hajammal sem csináltam semmit a megfésülésen kívül. Egyszóval, semmit nem tettem az érdekében, hogy a fiúk felfigyeljenek rám. Mert nem akartam.

Hogy ezt miért írtam le? Hogy miért foglalkozok R.-el ennyit? Mert, ha minden igaz, még hónapokon át fogjuk látni egymást hetente minimum 2x a találkozók miatt, és ha tetszik, ha nem, ő a mentorom, és egy csapatba tartozunk. Nincs szükség arra, hogy ő többet akarjon, érdeklődjön felőlem, én meg lekoptassam, mert én nem szeretnék tőle semmit. Nem tudom elképzelni, mennyire lenne kellemetlen úgy találkozni a másik 8 társammal együtt, hogy közben tudom, hogy előtte nap utasítottam vissza R.-t.

Kicsit késze kusza az egész, és igazából arra szolgált most ez a bejegyzés, hogy magamban helyre tudjam tenni a dolgokat. Ami úgy-ahogy sikerült is. Mindenesetre reméljük a legjobbakat.