Sziasztok cukibogyók! ;)

Kezd teljesen felborulni a bioritmusom, ha már eddig nem borult fel. Ma egyik osztálytársammal tartottunk bioszon előadást, ami nekünk egy annyira felesleges és töltelék tárgy, hogy az hihetetlen. Szóval csak azért csináltuk az előadást, hogy kapjunk érte egy ötöst, és ezt a tanár is tudja. Ahogyan azt is, hogy az osztályunk szinten kollektívan leszarja a tantárgyat, akit meg érdekel, azt felvette faktnak. Én teljes mértékben szelektáltam a tantárgyakat, amik számítanak a továbbtanulás szempontjából, azokat hajtom, a többi (biosz, német) elég egy 2-es is. Na szóval megtartottuk a prezentációt, és konkrétan minden egyes elhangzott mondatunkba bele kötött, hogy ő nem így írta volna, stb. Előttünk 3 másik előadás volt, azokat is meggyalázta. Csak nem értem minek, ha tudja, hogy nekünk már nem számít ez a tárgy? Na mindegy.

Úgy gondoltam, ma egy kicsit személyesebb bejegyzést hozok. Nagyon sokat szoktam gondolkozni ezen a barátság dolgon, az értelmén, a jelentőségén, stb. Mégis, annyiszor csalódtam, hogy az már embertelen, és kezdem úgy érezni, hogy kár megpróbálni új barátságokat kötni. Nem olyanokat, hogy péntek este együtt iszogatunk, hanem tényleges barátságokat.

Annyira elfajzott világban élünk, mindenki az Instagrammon, Snapcheten pang, háttérbe kerültek a személyes beszélgetések, a közös együttlétek, filmnézés, stb. Abban merül ki az egész barátság dolog, legalábbis én ezt vettem észre az osztályban, hogy hétvégente elmennek együtt inni, részegen csinálnak ezt-azt és a következő héten arról beszélnek, ki hány fiúval kavart, vagy mi mást csinált. Ugyan már.

Volt egy lány, akivel kb 10 éves koromban barátkoztunk össze. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, fagyiztunk, filmet néztünk, beszélgettünk, limonádéztunk, ilyenek. Amit egy átlagos 10 éves csinál. Nameg sóvárogtunk olyan fiúk után, akik vagy osztálytársaink voltak vagy egy évvel idősebbek. Szóval akadt egy srác, akiért nagyon durván oda voltam, és az említett barátnőm egykori osztálytársa volt. Beszélgettünk erről, ahogy az illik, aztán láss csodát, összejöttek. Jó, tudom, nem nagy kapcsolat volt, de akkor is. Aztán elfelejtődött a dolog, végül 15 évesen lett nekem is barátom (az első), aki a barátnőm középiskolai osztálytársa volt. Nagyon jól megvoltunk, ideig-óráig, aztán jött a csapás, a barátnőmnek megtetszett az én pasim (?), és felkérte szalagavató táncra. Ezzel még semmi baj nem volt. De azzal, hogy az én párommal akarta féltékennyé tenni azt a srácot aki tetszett neki, és puszit adtak egymásnak, meg ölelték egymást meg ilyenek, kicsit sok volt. Kicsit nagyon. Szóval azóta nem mondanám magunkat akkora barátoknak.

Aztán középiskolában lett egy csajszi, akivel 9. óta nagyon jó volt a viszonyunk. Rengeteg közös bulink volt, sokszor aludtam nála és ő is nálam, eljött velünk családi nyaralásra, ilyenek. Amolyan mesébe illő barátságunk volt. Aztán tavalyi év során elutazott, 4 hónapra magántanuló lett. Én voltam az egyetlen, aki minden egyes nap kereste, írt neki, beszélgettünk az időeltolódás ellenére. Egyedül én álltam ki mellette, mindenki azt beszélte, hogy biztos nagyképű lesz, hasonlók. Aztán csodák csodájára, tényleg ez lett. És amikor visszajött, az egyetlen ember akit kizárt az életéből, én voltam. Ironikus. Rettentő kellemetlenül éreztem magam, a csajt a halálba kívántam, úgy éreztem, hogy kegyetlenül kihasznált. Mindegy is. Szóval az utolsó évünkben mintha nem is ismernénk egymást, teljesen ki lettem zárva a vele történt dolgokból, meg úgy mindenből, ami az egykori bandánkon belül történik. Nagyon sajnálom, hogy így alakult a mi történetünk, de nem tudom mit kellett volna másképp tennem. Nem érzem magam hibásnak, csak hülyének, hogy azok után is futottam utána, hogy ő egyértelműen a tudomásomra adta, hogy rohadtul nem kíváncsi rám.

Azóta több alkalommal próbáltam megbarátkozni másokkal, nyitni új emberek felé. Több-kevesebb sikerrel egy működött is, de így utolsó évre már nem szeretnék életre szóló barátságokat kialakítani.

Természetesen nem vagyok egy barátnőtlen ember, nagyon sok olyan barátom van akik évek óta mellettem vannak, és persze én is mellettük. Egyik barátnőmmel már oviban lespanoltunk, aztán osztályban is akad két lány, akikkel már első év óta szoros kapcsolatunk van.

Nem érzem elveszettnek magam, hiszen nem a barátok mennyisége, hanem a minősége számít. Ezt nem árt azért tudatosítani magunkban.