Túl vagyok az idei tanév első hetén és hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden simán ment. Kezdjük talán azzal, hogy az új lakásban még nem volt internet, így nem, hogy bejegyzést nem tudtam hozni, de még a neptun betöltése is nehézséget okozott néha. Szerencsére ez a probléma is orvosorva lett. Igazából elég sokminden van, amiről szeretnék mesélni (mint mindig), viszont szeretnék valami rendszert vinni ebbe az egészbe, ez pedig azt jelenti, hogy abban a sorrendben írom meg őket, ahogy a kis lelkemnek jól esik.

Most szeretnék kicsit mesélni az első hetemről, a mostani benyomásokról, tapasztalatokról, élményekről és félelmeimről.

Lassan vége a nyárnak, és bár ezer meg ezer élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam, mégis úgy érzem, hogy sok lehetőséget hagytam elmenni magam mellett. Ilyenkor, nyár végén mindig egy kicsit magamba roskadok és elönt a bánat, úgy érzem nem tettem meg mindent, amit akartam, és csak úsztam az áramlattal. Pedig, ha visszagondolok tényleg sokminden történt. Voltam nyaralni Spanyolországban, másodjára elmehettem életem kedvenc együttesének, a twetny one pilots koncertjére, volt egy remek munkahelyem ahol számát se tudom hány érdekes és izgalmas embert ismertem meg (és mellesleg jól kerestem), dolgoztam egy büfében is ahol minden nap egy „rosszul megszervezett” buli volt, voltunk bulikban is persze, de azért na. Rossz volt látni, hogy más ismerősöm, akik nem dolgoztak milyen könnyedén mentek ide-oda, egy hét a Balcsin, egy hét Horvátországban és még sorolhatnám. Én pedig bent ülltem az irodában és vártam, hogy vége legyen a napnak, aztán haza mentem, csináltam valamit és már aludtam is. Viszont, most szeretném eloszlatni magamban ezeket a rossz érzéseket, és motiválni nem csak magam, de másokat is. Mégpedig azzal, hogy elmesélem én hogyan fogok életmódot váltani szeptemberben.

„Ég az Amazon, a Föld tüdője, és senki nem foglalkozik vele!”, „Persze a Notre Dame kapta a támogatást és a felajánlást!” – ilyenek, és ehhez hasonló képek, posztok lepték el az szociális médiát a napokban. Vannak olyanok, akik sírós fejjel osztják meg a szívbemarkoló képeket, és akadnak olyanok is, akik inkább arra buzdítják a nagy természetvédőket, hogy ne csak egy kép megosztásával akarjanak segíteni. A mai nap kicsit kutakodtam, és rengeteg cikket és tanulmányt olvastam el ezzel a szörnyű esettel kapcsolatban. Erről hoztam nektek ma egy kis összeállítást, hogy miért is gond, hogy ég az Amazon-i esőerdő?

Ismét megbetegedtem, bár ez kinek jelent meglepetést? Valamiért én az a kategória vagyok, aki nyáron szeret igazán beteg lenni, és csak végignézem, ahogy elhalad mellettem az idő, a nyár, a jó idő, a Balaton és még sorolhatnám. Kicsit bánt, hogy idén oly’ kevés alkalommal jártam a Balatonon, pedig akár minden délutánom ott tudnám tölteni. Valamiért a dolgok soha nem úgy alakultak, hogy ezt megtegyük. Mindig volt valami program, születésnap, összejövetel, hullafáradtság, rossz idő, aztán hopp, máris itt a nyár vége. Pedig, emlékszem milyen lelkesen határoztam el magam május végén, hogy igen, én most mindent kipróbálok, többször megyek el Balatonra, eljárok futni, felfedezem a környéket. Hát, nem igazán lett belőle semmi sem. És ez kicsit bánt. De! Nem akarok beletemetkezni a depresszióba. Ma találtam rá egy csodás utazós blogra, ahol konkrétan elvesztem a bejegyzésekben, annyi remek dolog volt leírva. Igazából szeretném, hogy legyen egy felület, ahol megtalálom az utazásaimmal kapcsolatos beszámolóimat is, mert bár a fénykép is sokat számít, szerintem tök jó lesz majd néhány év múlva visszaolvasni a blogban megírt kis beszámolókat. Most pedig, mivel nagyon ráérek, összegyűjtöttem néhány olyan úticélt, amit nagyon de nagyon szeretnék megcsodálni.

Na ismét itt. Az elmúlt napok kicsit zűrzavarosak voltak, de hát nincs mit tenni, az élet megy tovább, és felesleges hajtépésnek sajnos nincs helye. Elég galiba akad errefelé amúgy is. :D Szóval, már rengeteg bejegyzésben meséltem nektek egy-két történetet és ejtettem pár megjegyzést arról, hogy igen, elköltöztem az eddigi pesti lakásból. Ez magába véve nem egy nagy dolog, de az, hogy ez az egész procedúra hogy nézett ki, na az kiakasztó. És most erről olvashattok egy – várhatóan – érzelmektől túlfűtött bejegyzést. Persze nevek és személyeskedés nélkül.